Bár manapság a Valentin-nap mindenhol óriási ünnepnek számít, én úgy vettem észre, hogy a katalánokat teljesen hidegen hagyja. Olotban legalábbis senki sem ünnepli. Az érzelmek kinyilvánítására ott van Szent György napja, és nekik ez elég is. Ezért úgy gondoltam, a saját életemből hozok egy érdekes példát nektek. Pár éve ugyanis olvastam egy cikket, ami mély nyomott hagyott bennem.

A cikk írója - aki maga is távkapcsolatban élt - ecsetelte, hogy a barátai mennyire elutasítóan és lenézően kezelték a tényt, hogy a lány szerelme egy másik kontinensen él.

Én is jártam hasonló cipőben (bár minket csak valamivel több, mint 2000 km választott el egymástól), és elmondhatom, hogy a közelemben élő emberek nagy százaléka kinevetett, mondván: ebből úgysem lesz semmi. Mert messze éltünk egymástól, és a távolság megöli a szerelmet. Mert így nem ismered meg "igazán" a másik felet. Mert úgyis csak "szórakozik" velem. Mert így egyszerűbb azt mondania "szeretlek". Vagyis, nem kell komolyan gondolni, mert a leírt szavak (amikhez nem társul arc) gyorsan elszállnak.

Sokáig nem értettem, miért viselkednek így. Miért fordulnak ellenem a hozzám legközelebb álló emberek? Aztán rájöttem: egyszerűen nem tudják, miről beszélnek. Mert azoknak az embereknek, akik nem kerültek hozzám hasonló helyzetbe, nehéz megérteniük, miről szól egy távkapcsolat. Ezek a szerelmek nem esnek bele a "szokványos" (értsd: a lusta és egoista társadalom által elfogadott) kategóriába, ezért eltérnek attól, amit a társadalom "normálisnak" gondol.

Én - félig magyar, félig szlovák ősöktől származva - Dél-Szlovákiában éltem le életem nagy részét. A párom katalán, és Spanyolországban, Katalóniában él. Akkor találkoztunk, amikor még Krakkóban dolgoztam. A köztünk lévő távolság viszonylag kicsi volt (hisz egy földrészen éltünk), a két régió mégsem volt egy köpésre egymástól. Hogyan döntöttük hát el, hogy a távkapcsolatunk működni fog? A válasz egyszerű: nem döntöttük el. Egyszerűen csak arra koncentráltunk, hogy megtudjuk, mi vár ránk a következő sarkon túl ...

Nagyképűségnek tűnhet, de úgy gondolom, hogy a távkapcsolat nem való kényelmes embereknek. Sok munkával, és sokszor még több lemondással jár. Mert itt nem szólhat minden csak a szerelemről és a spontanitásról. A találkozókat előre meg kell szervezni (sokszor hónapokkal  előre kellett szervezkednünk).

A másfél évig tartó távkapcsolatunk sok próbálkozással járt, tele érvekkel és könnyekkel; de ami a legfontosabb: tele szerelemmel. Mit tanultam meg ez alatt a másfél év alatt? Megpróbálom összefoglalni.

Apró meglepetések

Szerencsések vagyunk, mert az időeltolódással nem kellett megküzdenünk. Ennek ellenére - mivel mindketten nagyon stresszes munkakörben dolgoztunk - sokszor nehéz volt észben tartani, hogy dobjunk egy gyors üzenetet a másiknak: "Az eszembe jutottál. Szeretlek!".  Hülyén hangzik? Pedig az ember ezeknek örül a leginkább.

Párszor postán is küldtünk a másiknak ajándékokat. Például én kikísérleteztem egy csokis kekszet, amit utána - gondosan becsomagolva - postára adtam. Ő pedig rózsát küldött Szent György napjára (amit - hiszitek vagy sem - pontosan Szent György napján hozott ki a postás). Ezek olyan apróságok, amelyek hosszú utat tesznek meg, de - talán - még hosszabb ideig tudtok örülni nekik. A párom a mai napig őrzi a csomagot, amiben a kekszek érkeztek; és én is őrzöm a rózsám. :)

Skype randevúk - szó szerint

Mi NAPONTA beszéltünk Skype-on (ez alatt minimum másfél órát értsetek), és emellett sokszor megpróbáltuk kihozni a maximumot a dologból. Hogy lehet egy Skype-beszélgetést randevúvá varázsolni? A válasz csak rajtatok múlik. Például meg tudtok nézni egy filmet "közösen" (azaz online, ugyanabban az időben), majd át tudjátok beszélni, hogy kinek melyik rész/színész tetszett a leginkább.

Hallgathattok közösen zenét; akkor is, ha ez úgy végződik, hogy egyikőtök (azaz általában én) elalszik közben. :P

Kreatívak lesztek, mert kreatívaknak kell lennetek. Nincs más megoldás. És csak így ismerhetitek meg a másikat igazán.

Közös utazások

A kemény munka és a napi rutin összeegyeztetése mellett az utazás az, ami leginkább összekovácsolja a távkapcsolatot. Mi az első másfél évben jártunk Koppenhágában, Lundban, Malmöben, Győrben, Komáromban, Pozsonyban és Katalónia több szegletében ... ebben az életformában az a csodálatos, hogy nem azt számoltuk, mikor látjuk egymást megint. Hanem azt: mennyit kell még aludni a következő kalandunkig. :)

Új helyeket fedezni fel VELE: ez az egyik legjobb dolog a világon. Hiszem, hogy ha úgy döntesz, ezzel vagy azzal az emberrel szeretnéd leélni az életed, mindenképpen utaznod kell vele. Ez lehetővé teszi, hogy megvitassátok a benyomásaitokat a világról, és felfedezzétek hogyan értelmezitek az adott tapasztalatot.

Mert az utazás nem más, mint folytonos tanulás. Megtudjátok majd, hogyan reagál a másik egy-egy élethelyzetben, ami külföldön ér Benneteket. Igen, lesznek olyan alkalmak, amikor a tervetek csődöt mond (ez elkerülhetetlen); és lesz olyan alkalom is, amikor az egyik fél képtelen lesz elszakadni a munkahelyi gondoktól, és az egész utazás alatt ingerült lesz. De ebben épp ez a jó: így megismeritek egymás jó és rossz oldalait is. Semmi sem mutatja meg az ember sokszínűségét jobban, mint az utazás.

És amikor vége van - egyszer vissza kell térnetek a saját városotokba - tudni fogjátok, hogy az utazás összeköt Benneteket. Nemcsak fizikailag, mentálisan is. Minden új dolog, amit megtanultok az utazás alatt alkalmazható a kapcsolatotokra is. Megtanuljátok, hogy:

• mi az a türelem,
• mit jelent áldozatot hozni,
• hogyan spóroljatok össze annyi pénzt, hogy láthassátok egymást,
• mi az irgalom és az együttérzés. Mert lesz, amikor a párodnak nehéz napja lesz. Úgy véli majd, hogy a kapcsolatotok különösen nehéz. És Te leszel az, akinek ezt elmondja.
• milyen a való világ. Hogy mindenhol ugyanolyan emberek élnek, mint Te, akik ugyanúgy nevetnek, szeretnek és félnek, ahogy Te is.
• mit jelent NEM feladni a kapcsolatot.

Igen, a távkapcsolat nem tipikus és nem is egyszerű ... de hova visz az élet, ha mások szabályai szerint játszol? ;)